Imágó Egyesület (IME)

Felfoghatatlan a hír: 2020. február 9-én váratlanul meghalt Erős Ferenc, Feri, egyesületünk és lapunk alapítója, a magyar pszichoanalízistörténet legavatottabb feltárója, barátunk, tanárunk, kollégánk. Emlékét megőrizzük, munkáját,szellemét továbbvisszük

 

 

Nekrológok

 

https://mazsihisz.hu/hirek-a-zsido-vilagbol/megemlekezesek/a-lelek-gyenged-vigasztaloja-eros-ferenc-pszichologus-halalara

https://merce.hu/2020/02/10/elhunyt-eros-ferenc-szocialpszichologus (Varga Zsófia)

https://www.infopapa.hu/hirek/olvas/in-memoriam-eros-ferenc-2020-02-10-103001 (Kerecsényi Zoltán)

https://www.szombat.org/politika/kovacs-andras-bucsu-eros-ferenctol (Kovács András)

https://pte.hu/hirek/elhunyt-prof-dr-eros-ferenc (Lénárd Kata)

https://ias.ceu.edu/article/2020-02-12/ferenc-eros-1946-2020

https://www.sandorferenczi.org/new-and-noteworthy/obituariesmemorials/memorial-ferenc-eros/ (Bókay Antal)

https://litera.hu/hirek/meghalt-eros-ferenc-szocialpszichologus.html

https://www.es.hu/cikk/2020-02-14/pleh-csaba/elment-feri.html (Pléh Csaba)

https://tte.hu/meghalt-eros-ferenc

Nekrológ a Magyar Pszichológiai Társaság Hírlevelében (Borgos Anna, Csabai Márta,Gyimesi Júlia)

https://wesley.hu/2020/02/13/elhunyt-eros-ferenc/ (Majsai Tamás)

https://merce.hu/2020/02/23/egy-szelid-enfant-terrible-emlekere-bucsu-eros-ferenctol-i (Gyimesi Júlia, Székely Zsófia, Kőváry Zoltán, Szummer Csaba, Borgos Anna)

https://merce.hu/2020/02/29/az-igaz-szavak-fennmaradnak-es-kicsiraznak-az-emberek-gondolkozasaban (Csepeli György, Huszár Ágnes, Járó Katalin, Máriási Dóra)

https://merce.hu/2020/03/08/a-szovegeivel-most-is-lehet-beszelgetni-de-vele-csak-mostanaig-lehetett (Kende Anna, Indries Krisztián, Fehér Tibor Dániel, Lénárd Kata, Kovai Melinda)

Erős Ferenc – Az alternatív pszichológiák elemző prófétája. (Pléh Csaba) BUKSZ, 2020, 32(1): 41-44.

Ferenc Erős (1946–2020). (Anna Borgos, Márta Csabai, Júlia Gyimesi, Kata Lénárd) Psychoanalysis and History, 2020, 22(2): 157-158.

Interjú Erős Ferenccel a Klubrádióban 2015-ben (80:00--104:00)

Utolsó előadása a Wesley János Lelkészképző Főiskola konferenciáján 2020. február 9-én (19:12--39:35)

Archív interjú Erős Ferenccel és beszélgetés Borgos Annával a Tilos Rádióban, 2020. február 17-én. (Hangfelvétel itt.)

Imágó Budapest emlékszám, 2020/1.

Pszichoterápia, 2021. május (Ábrahám Ildikó, Árkovits Amaryl, Dorn Krisztina)

 

Gyászbeszédek Erős Ferenc temetésén, 2020. február 14.

Kozma utcai zsidó temető

 

Gábor György

 

A Talmud Sabbat traktátusában olvasható a történet Hillélről, az ókori zsidóság egyik leghíresebb mesteréről, tanítójáról, a nevezetes Bét Hillél tanház megalapítójáról. Arról az esetről van szó, amikor az épp fürdéshez készülődő mestert valaki fel akarta bosszantani, s rövid időközönként újra és újra visszatérve Hillél házába, mindenféle lehetetlenebbnél lehetetlenebb kérdéssel ostromolta a bölcset. Hillél azonban nem reagált a provokációra: köpenyébe burkolózva, bölcs nyugalommal, logikus és racionális válaszokkal tisztelte meg a provokátort, s a végén még maga bíztatta őt: „tegyél föl minden kérdést, ami csak eszedbe jut!”

Ha magam elé képzelem Hillélt, a zsidó bölcset, történeti fantázia csupán, hosszú évek óta Erős Feri tekint vissza rám, szelíd bölcsességével, meleg, huncutkás mosolyával, okos és megvilágosító erejű gondolataival, felkészültségével, páratlan erudíciójával, s tudása továbbadásának elmaradhatatlan kísérőjével: széles gesztikulációjával, a gondolatok még pontosabbá tételének tanítói szándékával és igényével: a metakommunikáció megannyi jellegzetes, Erős Feris kézjelével.

 

Hillél és Erős Feri szelíd iróniája és megértő bölcsessége egy tőről fakadt: a megismerés és a megértés csillapíthatatlan szomjúságából. Feri olykor-olykor önmagába zárkózó alkata korántsem valamiféle szobatudósi habitusból eredt. Az értelmezés igénye önmaga és közvetlen környezete, szerettei, barátai és tanítványai szűnni nem akaró megértésének szükségletéből táplálkozott. Hillél nevezetes kérdései Feri dilemmájával voltak azonosak: „Ha én nem vagyok magamnak, ki lesz nekem? Ha magamnak vagyok, mi vagyok? Ha nem most, mikor?” A pszichoanalitikus módszer kiváló ismerőjeként a szisztematikus analízis elvégzését önmagán kezdte, hatalmas fegyelemmel és kíméletlen pontossággal: saját zsidóságának, traumájának, s e trauma immár önmagán is túlmutató kollektív kereteinek vizsgálatával. S hasonlóképpen: nem csupán a tudós felkészültségével írt a gyászmunka elvégzésének elengedhetetlenségéről, hanem – amikor úgy adódott – ezt a gyászmunkát maga is elvégezte, annak minden terhével és katarzisával.

 

Valóban teljes életet élt, hiszen a tudományos és a magánélet, a szorosan vett szakma és a szépirodalmi reflexió, a tanítás és a privát szféra, az egyetemi munka és az önfeledt baráti beszélgetések Feri úgyszólván mindenki által szeretett és tisztelt személyében elválaszthatatlanul összefonódtak.

Teljes élet, fájdalmas töredezettségében. Utolsó találkozásunkkor, alig pár órával Feri halála előtt, egy egészen kiváló előadását követően még a terveinkről beszélgettünk: a májusi konferenciáról, a meglepően hasonló irányt vett érdeklődésünkről és egy közösen elkészítendő munkáról, valamint az új intézetről, s mindenekelőtt arról a nagyon fontos március végi napról: Ágiról és róla, s két tanúról.

Sietnem kellett, s intettem neki: holnap beszélünk!

Mosolygott, s visszaintett.

 

És itt tört el minden. Mint Hölderlin Az élet felén c. költeményében: sárga körtékkel, s vadrózsákkal befutva a tóba a part, szépséges hattyúk, ittasan a csóktól merítik fejüket a józanság szent vizébe. És mostanra sem virág, sem napsütés, a csókos hattyúk és a szent józanság vize helyett néma falak és zörgő szélkakas.

 

Legyen áldott az emlékezeted!

 

******************************************************

 

Borgos Anna

 

Drága Feri,

 

nagyon nehéz felocsúdni a váratlan halálhíredből… Hihetetlen, hogy a múlt pénteken találkoztunk Gyimesi Juli könyvbemutatóján, és egy héttel később a temetéseden beszélek. Még nem tudom/tudjuk/merjük egészen felfogni, hogy egyszer csak nem vagy, és hogy mennyiféle szinten és téren fogsz hiányozni.

 

Hogy itt maradtunk elapátlanodva. És anyátlanodva is – mert akár élethosszig tartó kutatási alanyod, kissé tán alteregód, Ferenczi Sándor, te is egyszerre voltál anyai és apai figurája tanítványaidnak. Miközben (szintén „Sanyóhoz” hasonlóan) egyszerre voltál gyermeki is – tele kíváncsisággal, humorral, játékossággal, szabadsággal –, és a beszélgetőpartnereit, tanítványait mindig egyenrangúként kezelő felnőtt. Messziről kerülted a pózokat, a hiúságot, a fölülről beszélést, a kinyilatkoztatást. Könnyedén lépted át és tetted emberivé a konvencionális helyzeteket is, mindenféle formalitás távol állt tőled. És mindenféle autoriter gesztus is, bár az autoriter személyiség személyes tapasztalataid nyomán is érdekelt, ahogy a társadalmi traumák vizsgálata is mély személyes gyökerekből fakadt.

 

Alapvető élményem volt veled kapcsolatban a figyelem és a (megelőlegezett) bizalom, ami a konkrét tudásátadáson túl a legnagyobb inspiráció egy tanítványnak.

Valahogy úgy képzeltük, talán sokunk nevében mondhatom, hogy ez mindig így lesz, de legalábbis még nagyon sokáig.

 

Feri tudása, széles látókörű naprakészsége, mentori támogatása, nagyvonalúsága és alapossága, szerkesztői szeme és kritikai érzéke olyan biztos pont volt, amire mindig támaszkodhattunk. Ez a szellemi biztonságérzet is megrendült a halálával.

 

A szövegekkel, könyvekkel való elkötelezett és intim viszonya evidensen kísérte a mindennapjait. De szerencsénkre nem csak szövegekkel vette körül magát. Az általa társalapított pécsi Elméleti Pszichoanalízis doktori program volt az első olyan iskolai környezet, ahol jól tudtam érezni magam. Nyilván mert semmiben nem hasonlított egy hagyományos iskolára. Az ott tapasztalt szellemi nyitottság és megerősítő emberi közeg mindenekelőtt az ő személyisége nyomán teremtődött meg. Támogatott és figyelemmel kísért, ha kellett, kritizált, de soha nem telepedett rá tanítványaira, békén hagyta őket, bízott bennük, hagyta őket szabadon kibontakozni. A hetvenedik születésnapjára összeállított kötetben írtam róla: „Mára tanítványok generációi kerültek ki a keze közül, több értelemben is „iskolateremtő” lett, de nem a nyomasztó apafigura, hanem a játszani is engedő ferencziánus, akit talán egyedül a tudás hatalma képes megszédíteni.”

 

Könyvein, szövegkiadásain túl Feri legértékesebb hagyatéka az a tanítványi-kutatói-baráti közösség, amely a szemináriumok keretein túl Intercity-büfékocsikban, kávézókban vagy a Damjanich, majd a Tátra utcában folytatott beszélgetések során is formálódott. A tudás, a kutatás szinte elválaszthatatlan volt számára a tudások és történetek megosztásától, a szociális kapcsolatoktól, a beszélgetésektől, szakmai-baráti hálóktól.

 

Hihetetlen, hogy nem ülünk már be a Zsivágóba megbeszélni a világ dolgait, nemcsak a tudományos ügyeket, hanem a filmek, könyvek, utazások, emberek sztorijait. Ezeken a történeteken keresztül mutatta meg magát is, miközben személyes dolgaiban alapvetően, megismerhetetlenül szemérmes volt.

 

A helye sok-sok téren marad betöltetlen. Nagyon nehéz lesz folytatni nélküle. Belegondolni is nehéz, hogyan fogjuk nélküle megszervezni és megünnepelni az idén 30 éves Thalassa/Imágó Budapest évfordulót. Tovább csinálni a lapot, az Imágó-esteket, a doktori iskolát.

 

Feri, megpróbálunk felnőni (bár azért nem teljesen), és továbbvinni azt a szellemet és szemléletet, amit képviseltél.

 

 

******************************************************

 

Pető Katalin

 

Drága Feri, nem tudom elhinni, hogy itt most Téged búcsúztatlak, hogy hirtelen itthagytál minket, hogy mindez tényleg megtörtént. Az ilyen váratlan halál az itthagyottaknak azért ennyire rettenetes, mert sokáig egyszerűen felfoghatatlan. Most is ismételten azon kaptam magam, hogy arra gondolok, hogy ezt vagy azt majd megkérdezem tőled, vagy hogy majd megbeszéljük. Itt vagy előttem, látlak kimenni, bejönni, látom, ahogy feltolod a szemüveged az orrodon, látom a morzsákat a pulcsidon. Egy hosszú szenvedésteli időszak után megváltás a halál, de egy új élet tervezésének a küszöbén… ez tényleg felfoghatatlan. Aminek még a gondolatát is elhessegetem, mert nem lehet igaz, az a Tátra utca. Hogy ott most Tényleg és Örökre nem lakik már Senki. Ahol (meg korábban a Damjanichon, a Thököly úton) annyi bulit, baráti összejövetelt szerveztetek, műsorral vagy műsor nélkül, jelmezben vagy anélkül, az évtizedek során egyre kevesebb alkohollal és egyre több beszélgetéssel. Barátaid nagy része, akik közül sok vagy eleve Verával közös barát volt, vagy élő hagyatékként átszáll Rád, most is itt van. Ahogy az egyszerűség kedvéért mondani szoktad, a Katik, meg Klári, Márta, Ani, Bea, Andris, Fenyő Tomi és a többiek.

 

Feri, hogy lehet, honnan tudtad, mi lesz, mi fog történni, amikor halálod előtt egy nappal feltetted a netre Szidi cica utolsó napját a Tátra utcában? Amikor aztán leírtad a cica valós történetét? Amikor felraktál egy üres könyvespolcot, hogy eladó??? Mi, a barátaid, én mindenképpen egész nap ezen fantáziáltam, hogy mindez mit jelenthet… Aztán hétfőn hajnalban megkaptuk a szörnyű választ. De azt már nem Te írtad. Drága Feri, az életed igazán nem volt egy nyitott könyv, hiába a Szágundelli. Amit magamban csak Ferry tale-nek szoktam hívni. A mese utolsó lapjait már csak halálod után olvastam, olvastuk. Nem halni készültél, hanem egy új életre, Ágival, meg egy új, harmadik nagypapaságra… Rettenetes, hogy ez már nem sikerülhetett.

 

Mennyivel jobb volt, amikor nem is olyan régen a laudációdat mondhattam abból az alkalomból, hogy a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület Neked ítélte sokadik díjaid egyikét, a Ferenczi Emlékérmet. Ez itt most nagyon nehéz.

Mert minden kavarog bennem. Még alig másfél éve, hogy Verát búcsúztattuk. Akkor Esztert kérted meg, hogy a család nevében köszönjön el tőle ő, most meg Robi és Ági engem kértek hasonlóra. Ettől valahogy még közelebb érzem magam Hozzád, Hozzátok, és még nagyobb a veszteség. Igen, sok tekintetben és sokáig szinte egy család voltunk. Feltolul a múlt, a sok közös emlék. A kandidátusi disszertációd védése, amikor is, mint utolsó percben kiderült, nem volt öltönyöd. Sebaj, Gábornak megvolt az érettségi öltönye, hát abban védtél. Az öltöny csak egy picikét volt szűkebb Rád a kelleténél… de azért ezt is túléltük. Aztán eszembe jutnak a gyerekekkel, Eszterrel, Nonóval való közös kirándulások, a hihetetlen kalandok, a rengeteg együtt röhögés. Ahogy Robit egy nyáron biciklizni tanítottad,egy seprűnyélen próbáltad megtartani, hogy el ne essen, és halált megvető sebességgel rohantál mellette… Vagy ahogy egy télen hatan ültünk a fantasztikus Trabantotokban, Nono hátul a csomagtartóban,miközben minden rendőrautó közeledte a frászt hozta ránk. S amikor egy másik téli kirándulás alkalmával Gáborral ki akartatok szállni a Trabantból, hogy aztán hátulról majd mi is kimászhassunk, ám a télikabátotokban beszorultatok az ajtó nyílásába… felejthetetlen kép: fejetek egymással szemben bent az utastérben, mint egy Beckett-darab szereplői, feneketek meg kint az utcán és se ki, se be... és sokáig, úgy nézett ki, hogy ez a helyzet már örökre így marad. Mert mi hátulról mozdulni sem tudtunk, nemcsak a Trabant elmés szerkezete miatt, hanem azért sem, mert Verával meghaltunk az abbahagyhatatlan nevetéstől.

 

Sok évtizeden át, bár megszakításokkal és újrakezdésekkel, de szinte tejesen összekapcsolódott az életünk.

Nemcsak a magánéletet illetően, hanem kis részben, de szakmánk, érdeklődési területünk révén is. Kutattad a pszichoanalízis történetét, ami nekem mint pszichoanalitikusnak a szakmám, és sokat tanultam tőled. Foglalkoztál a trauma, azon belül a holokauszt-trauma és annak átöröklésének a történetével, ahol szintén találkozott az érdeklődési területünk. Lefordítottad a pszichoanalízis, illetve a pszichoanalízistörténet legfontosabb műveit. És akkor még nem is említettem Ferenczit, akinek jelentőségét a magyar és a nemzetközi pszichoanalízis történetében az elsők közt ismerted fel, és sok művének megjelentetésénél bábáskodtál. Aktív előadóként is szinte minden pszichoanalitikus konferencián, könyvbemutatón ott voltál, és bizony minden előadásomra eljöttél, ami mindig nagyon fontos volt nekem. Életem első izraeli konferencia-útját is neked köszönhetem, itt persze kicsit keveredik a magán- és a közélet. A zsidó identitásról szólt a konferencia, úgy 1990 táján lehetett. Vera is velünk jött, és a konferencia végeztével, az elegáns szállóból kiköltözve utána utazgattunk kicsit. Neked voltak ott rokonaid, azoknál háltunk meg, én pl. hol a 90 éves nagynénéd zongorája alatt aludtam, hol egy másik rokon erkélyén. Annyira fiatalok voltunk még…

Megrendít, amikor most arra gondolok, hogy a mi barátságunk és egymás gyerekeinek szeretete mennyire tovább öröklődött az unokákra is. Az én unokáim, Janka és Marcell szinte születésüktől kezdve ugyanúgy rajongtak érted, értetek, ahogy annak idején Eszter is. És Eszter és Robi barátsága is kisgyerekkorból gyökerezik. Eszter eljegyzési gyűrűjének vételekor Bandi, még vőlegénykorában, hozzád fordult, Te segítettél a választásban. És a Te unokáid, Robi gyerekei, Justine és Bálint is a nagy távolság ellenére is többször részeseivé váltak közös nyaralásoknak, családi vacsoráknak, jóban és rosszban.

 

Rájöttem, hogy nemcsak a trauma öröklődhet át tudatos és tudattalan szálakon nemzedékről nemzedékre, hanem a szeretet is. Olyan nagy kár, hogy ezt már nem kutathatod.

 

Isten veled, Feri, jó utat.